.::Chapter 15:Maszk::.

Sziasztok! :)

Meg is jöttem az új fejezettel, bár nem hétvégén ahogy ígértem, hanem egy nap csússzásszal. Nos...ezt Fancsinak, az én drága barátnőmnek köszönjétek, az ő hibája :D 

De a lényeg: a rész megérkezett, remélem elég izgalmas. Várom a kommenteket, a kattintásokat. A kommenthatárt a következő résztől vissza szeretném hozni, de természetesen nem akkora mértékben, mint amekkorában volt :)

Osszátok, ajánljátok!

Jó olvasást! ♥

"Mosolygok, miközben belül összetörök..."

*5 éveknek tűnő másodperc múlva*

-Harold Edward Styles! Mégis mi a protkót kereső nagymamát képzelsz?!-vágom pofán-immár másodszor-, mikor észhez térek és hátrébb bicegek két lépést, miközben Harry nagyra nyílt szemekkel néz rám, a pirosló arcát fogva.
-Áucs! Skyler, mi bajod? Hisz visszacsókoltál!-tárja szét értetlenül karjait, ezzel felfedve tenyerem nyomát arcán, mire akaratlanul is mosoly kúszik ajkaimra.
-Oh, nem, nem, nem, nem!-lengetem meg előtte mutatóujjam.-Az, hogy nem löktelek el, vagy hogy visszacsókolok-e, két külön dolog. És itt bizony az első esedékes.-nézek rá gúnyosan, mire csalódottság csillan szemében. Lehajtja fejét, majd motyogni kezd, amiből gyakorlatilag semmit sem értek. Skyler, te idióta! Azt hiszed csak poénból csókolt meg? Próbáld használni a szíved, és csinálj valamit! Beharapom ajkam, majd előre lépek egyet, hogy Harry előtt álljak.
-Nézd Harry...-rakom kezem vállára.-...én nem akartalak megbántani, sajnálom. Csak tudod, nem rég megtette velem ugyanezt Liam is, és kezdem azt hinni, hogy jobb, ha nem megyek a fiúk közelébe, hisz ki tudja ki lesz a következő akcióhős!-veszem poénosra a figurát, mire halványan elmosolyodik. Vesz egy mély lélegzetet, majd széles mosollyal arcán néz szemeimbe. Viszonzom mosolyát, mire magához ránt és megölel. Kivételesen nem törődök a fájdalommal, csak visszaölelek és kiélvezem a pillanatot. Remélem ebből leesett neki, hogy semmit nem érzek iránta, így próbálkoznia sem érdemes...
-Sajnálom, csak elragadott a hév.-néz rám kissé elpirulva, arcán halvány mosollyal.-Szereznem kell egy barátnőt!-nevet fel kínosan, a tarkóját vakargatva, mire én is elmosolyodom.-Nincs harag, ugye?
-Nincs.-rázom meg fejem, majd az órára pillantok.-Nos, azt hiszem ideje lenne visszamennünk. Még valahogy azt is be kell adagolnom a fiúknak, hogy eltörtem a bokám.-húzom el a szám, majd a mankókra támaszkodva elindulok, de Harry nem követ. Hátranézek rá, hogy megtudjam, mit csinál, de igazából nem is csinál semmit, csak áll és a földet bámulja.-Jössz?-zökkentem vissza a valóságba, majd mikor rám pillant, tovább megyek.

~|:|~

-Jesszus isten, Skyler! Te meg mit műveltél?-kiált fel Louis, amint meglát, majd hozzám rohan. A többiek is felkapják a fejük Louis ordibálására, így nem telik bele pár percbe, máris kérdésekkel bombáznak.

-Fiúk, elég!-kiáltom el magam, majd a nézőtérre bicegek és helyet foglalok, miközben kifújom a feszültségem miatt bennrekedt levegőt. Barátnőm ismét sehol sincs. Hm...Miben fogadunk, hogy megint Matt-tel van?-Nincs semmi gond, jól vagyok.-kezdem el, mire Harry köhög egyet, de én csak szúrósan nézek rá, és folytatom.-Reggel volt egy kis balesetem, ami után nem kellett volna megterhelnem a lábam, de mivel ezt nem tudtam megterheltem. Aztán jött a következő probléma, meg a következő és hirtelen a doki "rendelőjében" voltam, várva az ítéletet, ami nem volt túl kecsegtető.-fejezem be mondókám és szélesen elvigyorodom, hogy ne aggódjanak annyira.

-Milyen reggeli baleset? Reggel ott voltál velünk.-ráncolja szemöldökét Louis, mire nyitom a szám, hogy megmagyarázzam, de ekkor leesik a dolog.

-Te voltál!-bökök Louis-ra.-Te vagy a hibás! Miattad estem el a fürdőszobában!-sipákolok, mint Watson, mikor rájön a megoldásra. 

-Micsoda? Ott se voltam!-néz rám kidülledt szemekkel, miközben kezeit maga elé emeli védekezésképp.

-Jaj, tudom!-bököm homlokon, majd megforgatom a szemem.-De te öntöttél le vízzel, és azt az undorító trutyit,-amiről mellesleg nem akarom tudni, hogy micsoda-te raktad az ajtóra. Tehát a te hibád.-bólintok, hogy megerősítsem magam, mire Louis finoman Liam-re sandít.

-Mi van?-húzom fel értetlenül szemöldököm és kettejük között kapkodom tekintetem.

-Hát...szóval...az a vödör...Tudod ez egy vicces sztori...-kezd bele kínosan Liam, de egy "na ne szórakozz velem" fej után elhallgat.-Szóval, azt a vödröt én tettem oda.-nyögi ki miközben a feje majdnem eltűnik a nyakában. Lehetséges ez egyáltalán?

-Oh, akkor kettőtök hibája. Tapsot nekik.-kezdek el tapsolni, de hamar abbahagyom, amint látom dühös barátnőm felém közeledni.-Na, tűnés vissza a színpadra! Már csak másfél óra, és utána ebéd! Azután pedig lesz egy interjútok egy rádióállomásnál, majd egy autogramosztás a helyi plázában. Utána szabadok vagytok.

-És...te ugye nem akarsz velünk jönni?-néz rám Zayn felhúzott szemöldökkel, de értetlen arcom látva, tekintetét átviszi gipszemre.

-Ja, hogy az! Az nem gond, csak egy szék kell, és én el leszek.-mosolygok, mint a kisgyerek, aki épp eltört egy vázát, de ezt sikerült ellapolnia. 

-Te tudod...-mosolyog rám, majd követi a fiúkat a színpadra, ahol-Liam bólintása után-fel is csendülnek az Up All Night első akkordjai. 

-SKYLER DIAMOND COWELL! EZ MÉGIS MI A JÓ FENE??-mutat a lábamra dühöngő barátnőm, mire felsóhajtok, majd fejemmel a mellettem lévő szék felé bökök. Fújtat egyet, majd durcásan lehuppan rá, keresztbe tett kezekkel, de azért érdeklődve fordul felém.

~|:|~

-Na és veled mi van?-bököm oldalba, mikor elmeséltem az egész sztorit-természetesen sokkal részletesebben, mint a fiúknak,-mire elpirulva lehajtja fejét.-Háháh! Na mesélj csak! Mi van Matt-tel?-érdeklődöm felcsigázódva, mire felnevet.

-Igazából én sem tudom.-mosolyog halványan.-Nagyon megkedveltem. Teljesen egy hullámhosszon vagyunk, de tudod jól, hogy mit gondolok erről.-húzza el a száját.

-Érdekel a véleményem?-hajolok picit előrébb, mire kérdőn rám néz, majd bólint.-Szerintem érdemes megpróbálni. Tudom, hogy sokat csalódtál, de ha nem próbálkozol sosem leszel igazán boldog. És Matt rendes srácnak tűnik. Ki tudja...a végén még ő lesz a Nagy Ő.-mosolygok rá biztatóan, mire hálásan néz rám, majd megölel.

-Na, akkor élvezzük, ki ezt a bő 1 órát, aztán menjünk ebédelni, rendben?-mosolygok továbbra is, mire barátnőm vidáman bólint, de egyáltalán nem rám figyel.

-Menj.-nevetek fel fejcsóválva, mikor szembetalálom magam barátnőm kiskutyaszemeivel. 

-Juj, köszike.-nyom puszit az arcomra és el is szalad a backstage-be Matt-hez. Gondolom, nem a tevék szaporodásáról fognak beszélgetni...

-Niall!-kiáltok fel, mikor látom, hogy az ír srác nincs a színpadon.-Meg ne próbálj a büfé közelébe menni, különben bezárlak egy dobozba és nem kapsz ma többet enni!-kapom tekintetem az asztal felé, mire Niall megszeppenve néz rám, de látva szúrós tekintetem, inkább visszaballag a színpadra.

*2 órával később*

-Fiúk!-kiáltom el magam, de semmi reakció.-Mondom, FIÚK!-pattanok fel, miközben a törött lábam, még mindig a széken van, ami direkt annak lett hozva. Érdekes látvány lehetek...-Értem én, hogy élvezitek a kajálást, de megtennétek, hogy nem szeditek szét az éttermet? Ezalatt a kemény 40 perc alatt, szerintem már tizenháromszor hívták a rendőrséget miattatok.-nézek végig rajtuk szúrós szemekkel, mire mindenki fülét-farkát behúzza.

-Köszönöm.-mosolyodom el, majd az órára pillantok.-Lassan menni kéne, ha nem akartok elkésni.-siettetem őket és felveszem a mankóim, hogy az ajtó felé induljak. Amire odaérek, úgyis mindenki beelőz, úgyhogy teljesen fölösleges itt ácsorognom.

~|:|~

-Nos, az interjún semmi személyeset nem kérdezhetnek tőletek. Csak a szokásos kérdések lesznek, így remélhetőleg nem bakizzátok el.-pillantok Louis-ra, mire ő ártatlanul maga elé emeli kezeit.

-A dedikálás egy, esetleg másfél órás lesz, attól függ, hogy bírjátok. Lis, az autogramosztásnál neked kell majd segédkezned, én nem mehetek. Sajnos a lábam túl nagy akadály egy olyan tömött helyen. Aztán...Matt, neked vissza kell menned az arénába, Greg már megint elrontott valamit. A dedikálás után nincs mára több program. Holnap délelőtt nincs semmi hivatalos dolgotok, délután pedig próba. Mindenkinek világos?-pillantok fel a dosszié mögül, mire egyöntetűen bólintanak, majd Matt el is indul az arénába, miközben a buszsofőr hív nekünk egy kisbuszt, amivel eljuthatunk a rádióállomásra. Mégiscsak feltűnő lenne, ha egy óriási piros busszal mennénk, ami hatalmas betűkkel hirdeti a banda nevét...

*Egy sablonos interjú és egy hangos dedikálásnyi idő után*

-Meghalooook! Muszáj ennem!-nyöszörög Niall a kanapén és két pillanattal később már a hűtőben is van. Liam elment a szobájába telefonálni, Louis valami idióta videojátékot játszik, Zayn twitterezik,-megjegyezném kint van a nyelve-, Lis Matt-tel van, Harry pedig elvileg filmet néz valahol. Gondolom a szobájában. Mikor végignézek a társaságon, úgy döntök, hogy ezek közül a legértelmesebb tevékenység a filmnézés, tehát Harry-hez csatlakozom. 

A szobája elé érve, egy gyors kopogást intézek az ajtóra, de válasz híján egyszerűen benyitok. Harry sehol, a film pedig egyáltalán nem megy.

-Harry hova lett?-teszem fel a kérdést, mikor visszaérek a nappaliba,-ami megjegyezném dupla annyi idő, mint általában. Ez a hülye gipsz mindenben hátráltat!

-Filmet néz, nem?-válaszol Louis, fel sem nézve a játékból. 

-Hát a szobájában nincs, szóval nem hiszem. 

-Oh, akkor a tetőn van. Ha valami baja van, mindig ki kell szellőztetnie a fejét, és itt erre a legjobb hely a tető.-magyaráz Louis, mire két dolgon is fennakadok.

-Hogy...hol? És mi baja van? Én nem láttam rajta semmit ma.-vonom fel a szemöldököm, miközben Louis-t bámulom, akit ez egyértelműen nem zavar.

-A turnébusz hátuljában van egy szekrény, amit ha kinyitsz, rájössz, hogy az egy lépcső. Ha azon felmész, akkor a busz tetején találod magad. Nagyon szépen meg van csinálva. Észre sem veszed, hogy az egy tető.-magyarázza Zayn rám pillantva, mire csak bólintok egyet, és miközben azon gondolkodom, hogy én erről miért nem tudok, a lépcső felé indulok.

-Oh, és Skyler!-szól utánam Louis.-Nem tudom mi baja van, de egyértelműen látszik rajta, hogy valami nyomasztja.-néz mélyen a szemembe Louis, mintha állami titkot mondott volna, de hamar visszamerül a videojáték világába.

A lépcsőt keresve csupán kétszer verem be a fejem, és csak egyszer csúszom meg, de összességében épségben találom meg, majd megyek fel,-megjegyzem gipszben ez sem könnyű folyamat,-a kis tetőtérre.

Harry ott fekszik egy nagy puha matracon (?), és egyáltalán nem tűnik fel neki, hogy följöttem, pedig biztos vagyok benne, hogy hatalmas zajt csaptam. 

Arca elgondolkodó, szemöldökét finoman ráncolja, miközben ajkait harapdálja. Lábai keresztbe rakva nyúlnak el a matrac végén, kezei pedig tarkójánál összekulcsolva pihennek feje alatt. 

-Hát te mit csinálsz itt egyedül?-szólítom meg, mikor közelebb érek, ezzel felébresztve őt gondolatmenetéből. Pár pillanatig értetlenül mered rám, majd hirtelen felül és elpirul.

-Skyler! Te mit csinálsz itt? Hogy jöttél fel? Te jó isten, le ne ess nekem!-kezd el aggodalmaskodni, mire felnevetek. Arrébb tessékelem és én is leülök a matracra, majd egy sóhaj kíséretében hátradőlök és a felhőket szemlélem az égen, miközben a nap sugarai melengetik bőröm. 

-Nem tudom.-vonok vállat.-Csak nem voltál a szobádban, és Louis azt mondta valami bánt, úgyhogy gondoltam megkereslek, mielőtt még leveted magad a buszról. Tudod, ahhoz, hogy sikeresek legyetek mindannyian kellettek.-mosolygok rá, mikor ő is hátradől és fejét felém fordítja.

-Örülök neki, hogy te jöttél.-mosolyog rám, szemében furcsa csillogással.-Mármint..ha Louis jött volna, tuti tejszínhabbal a hajamban végzem, vagy hasonló.-kezd el mentegetőzni, mikor rájön mondata kétértelműségére. Én csak elmosolyodom, majd fejem az ég felé fordítom.

-Tudod, lassan kezdelek titeket megkedvelni. Bár néha nagyon tudtok idegesíteni, azért nagyjából már rendben vagytok.-mosolygok, még mindig az eget kémlelve, miközben érzem magamon Harry tekintetét, de semmit nem szól. Pár percig fekszünk így: én az eget nézem, ő pedig engem, és hallgatjuk a csendet, amit végül ő tör meg:

-Skyler...-kezd bele, mire felé fordítom fejem.

-Igen?-mosolygok rá, mire szemében felismerés, majd bánat tűnik fel és mosolya hamar eltűnik.

-Semmi...-rázza meg fejét, és arcát az ég felé fordítja.

.::Chapter 14:Mérföldkő::.

Hát...sziasztok ismét :)

Nem így terveztem ezt a visszatérés dolgot, de hát annyi szomorú üzenetet kaptam, hogy nem volt szívem abbahagyni :( 

Nem akarok pofázni, mert kit érdekel, mit mondok?! A rész rövid lett, de szerintem elnézitek, ha elolvassátok;) Nincs kommenthatár, se semmi más. Örülök, ha van, aki olvassa. Hétvégén felrakom a következőt :)) Remélem azért lesz valaki, aki legalább az 'olvastam' gombot használja:)

Ps.: BOLDOG BOLONDOK NAPJÁT ÉS HÚSVÉTOT<33 i="">

Jó olvasást!<3 i="">

*10 perccel később*

-Na, megnyugodtál?-távolodom el tőle egy picit, miközben rámosolygok. Ő csak lehajtja a fejét és nem szól semmit.

-Niall...-érintem meg kézfejét.-Ha nem mondod el, hogy mi a baj, akkor nem tudok segíteni.-hangom gyengéd és halk. Teljesen úgy érzem magam, mintha egy hülye, hollywoodi filmben lennék. Nem tudom, mi baja a kis szöszinek, azt meg főleg nem, hogy ez engem miért érdekel, de ha már tart akkorára, hogy elárulja (már ha elárulja), akkor nem fogom cserben hagyni. Mert hát gondolom nem az időjárásról akar csevegni... Persze azért egy kicsit megrémít a dolog. Mi az, amit nem a fiúknak akar elmondani, hanem nekem? 

-Figyelj...-szól rekedtes hangon, miközben feláll, így nekem fel kell néznem rá.-Nem lehetne, hogy elfelejtjük az előbb történteket?-túr hajába, miközben kerüli tekintetem. Arcán a kétségbeesés és a fájdalom apró árnyékát fedezem fel, ennek ellenére nem tágítok. Határozottan megrázom fejem, jelezve ezzel, hogy nem, mire ő felsóhajt és visszaül a földre velem szemben, de az istenért se nézne a szemembe. Egy ideig bámulom semmittevését, és még kicsit meg is mosolygom gyerekes próbálkozását, hogy kerülje a tekintetem, de mikor a kavicsokkal kezd el játszani, megelégelem a dolgot, ezért kezem az ő kezére teszem, biztatva ezzel arra, hogy nézzen rám. 

-Kérlek Niall! Csak segíteni szeretnék!-kérem halk hangon, mire egy pillanatra felemeli fejét, de még mielőtt rám nézne meggondolja magát és inkább visszahajtja.-Jaj, ne már! Most komolyan ÉN könyörgök NEKED?-tárom szét a karom, miközben egy picit megemelem a hangom. Tudom, hogy mire gondoltok, de nincs igazatok! Helyre kell tenni, mert különben sosem szedem ki belőle a dolgot, és egyikünknek sem tesz majd jót, ha őrlődünk. Én azon, hogy mi bántja, ő pedig azon, ami bántja...

-Ó, hogy most érezzem magam ROHADT különlegesnek?-nyomja meg a káromkodást, miközben felpattan. Most komolyan neki áll feljebb?

-Én csak segíteni akartam! Miért nem hagyod?-hangom újra halk és értetlenségtől cseng. Kissé még mindig dühösen meredek a szőke fiúra, aki újra magába zuhan. Egyszemélyes, terhes szappanopera itt látható! Hogy miért terhes? Hát...mert a terhes nők kiszámíthatatlanok!

-Sajnálom!-temeti arcát tenyereibe. Hangja megremeg, miközben kétségbeesetten próbálja megtartani nyugalmát.

-Ugyan, nincs semmi baj! Nyugodj meg szépen!-próbálok odamenni hozzá, de felszisszenek a lábamba nyilalló fájdalom miatt. Erre azonnal felkapja a fejét, felpattan és hozzám siet, miközben én a fájó ponthoz kapok.

-Uramisten! Rendben vagy?-guggol le mellém, miközben a lábamat vizslatja. Lassan bólintok és halványan rámosolygok, hogy eloszlassam az aggodalmát.

-Én rendben vagyok, te pedig tereled a témát. Gyerünk, halljam!-bököm meg a mellkasát játékosan, miközben rámosolygok, de ő elhúzódik és elfordul. Feláll, előveszi a telefonját, bámulja 2 másodpercig, sétál két kört, majd megismétli a mozdulatait. Én pedig ülök a földön, a lábam fogva és próbálok nem elszédülni. Már látom is a holnapi címlapokat: 

    "Niall Horan és Skyler Cowell egy sikátorban töltötték a One Direction-koncert próbáját. Rúgjunk ki a hámból!"

-Rendben, inkább ejtsük a témát.-sóhajtok fel lemondóan. Niall szemei halványan felcsillannak, mire megrázom a fejem.-Nem, nem! Nem miattad, hanem azért, mert már kint vagyunk egy ideje. Nem gondolod, hogy a fiúk rosszra fognak gondolni?-Niall kajánul elvigyorodik, mire halkan felnevetek. Pasik...

-Ó, segítsek?-esik le neki a tantusz, miután a koszban ücsörögve várakozás-teljesen bámulok rá. 

-Nem Niall, nem kell segíteni, szívesen ücsörgök itt egész nap egyedül!-szólalok fel szarkasztikusan.-Jaj, várj, nem leszek egyedül, hisz ott egy patkány!-folytatom a mondókám, amin Niall jót derül.-Mi? Patkány?!-kiáltok fel és a kezéért nyúlok.-Menjünk beeee!-sipákolok jajveszékelve. Elnézést, én is lányból vagyok. Khm...

-Na gyere!-vigyorog, miközben kinyújtja felém kezét. Viszonzom mosolyát, miközben megcsóválom a fejem, de azért aggódva pillantok rá. Jó újra látni a régi Niall-t, de a tudat, hogy valami nyomja a lelkét, nem tetszik. Belekapaszkodom kezébe és felhúzom magam, de a mosolyom abban a pillanatban le is fagy. Összeszorítom a szemem, miközben lehajtom a fejem és mellkasának dőlök. Niall automatikusan öleli át derekam és hajol közelebb hozzám, hogy rám tudjon nézni, de én inkább behunyva tartom szemeim.

-Niall...valami gond van.-sziszegem összeszorított fogaim között és igyekszem nem elsírni magam.

-Jaj nekem!-nyög fel kétségbeesetten.-Nagyon fáj? Tudod mozgatni? Kit hívjak?-sorolja még kétségbeesettebben, miközben még szorosabban fogja csípőm.

-Hát, eléggé...-válaszolok, miközben megpróbálom megmozdítani a lábam, amitől csak még intenzívebb fájdalom hasít bele.-Tu-tudom, de nagyon fáj.-nyögöm ki nagy nehezen.-Niall ez nem jó, eddig nem fájt ennyire, simán tudtam egy kicsit mozgatni, most pedig már az is fáj, ha csak állok.-nézek könnyes szemekkel íriszeibe, mire se szó, se beszéd fölkap és besiet velem az épületbe, egyenesen a "turné-dokihoz". Az ajtó előtt toporzékol pár másodpercet, de aztán egy gyors kopogás után beront és lerak a vizsgálóasztalra, majd egy "Kérem nézze meg a lábát, én mindjárt jövök!" felkiáltással el is tűnik. Erősen az asztal puha párnájába mélyesztem ujjaim, ahogy lábam megmozdul a gravitációnak köszönhetően. Nos, a mai tanulság: ha kificamodik a bokád, ne rohangálj a folyosókon, vagy bárhol máshol. 

Utálom a tényt, hogy fáj a lábam, hogy nem tudtam megállítani Niall-t, és azt is, hogy most magát okolja. Igaz, hogy részben az ő hibája, de én estem el, és én idegesítettem fel annyira, hogy kirángasson az épületből. Szóval, következő tanulság: Tanuljam meg befogni a szám, és ne rohangáljak vizesen a folyosón. 

-Nos, kisasszony, miben segíthetek?-néz rám kedves mosollyal az orvos, miközben elém gurul a kisszékével. 

-Öööhm...a lábam...-makogok, a lábamra mutogatva, miközben az ajtó kivágódik és megjelenik Niall, mögötte valakivel.

-Skyler, el sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom! Esküszöm jóvá teszem!-néz rám kétségbeesetten, mire mosolyogva megrázom a fejem.-Figyelj...tudom, hogy most duplán utálni fogsz, de összefutottam Harry-vel és háááát...elég könnyen rájött a szitura.-vakargatja zavartan a fejét, mire megrázom sajátom és intek neki, hogy jöjjön ide.

-Nem haragszom.-mosolygok rá, miközben megölelem, amit ő meglepve fogad, de hamar visszaölel. Magamban vagy háromszor megpofozom magam, amiért ilyen vagyok. Skyler Cowell el kell ismerned, hogy ez a fiú valamit megváltoztatott benned! És ezért most Niall-t vágom háromszor pofon magamban. Szóval, harmadik tanulság: ne beszélj magadban.

-Sajnálom, de nekem most muszáj mennem, mert leszedik a fejem, de Harry itt marad!-emeli föl mutatóujját, és el is rohan. Tekintetem átvezetem az ajtót támasztó fiúra, aki, mikor találkozik tekintetünk rám mosolyog, ellöki magát a faltól, majd becsukva az ajtót, mellém sétál. 

-Na, mi a szitu?-kérdez rá vigyorogva és az orvosra néz.

-Van egy ici-pici...-mutatom az ujjammal-...bibi a lábamon.-nézek rá, mire kérdőn rám pillant, de tekintetét gyorsan visszavezeti a dokira, mikor leveszi a cipőm és én újra az ízléstelen színű párnába mélyesztem ujjaim.

-Ez neked ici-pici?-képed el teljesen.-Mégis mi a jó istent csináltál és miért nem szóltál eddig?!-néz rám szikrákat szóró szemekkel, de arcán inkább aggodalom ül, mintsem harag.

-Sajnálom.-hajtom le fejem és inkább a lilás paradicsomra emlékeztető lábamat bámulom. Igazából nem sajnálom a dolgot. Biztos vagyok benne, hogyha elmondom nekik, akkor az hamar apám fülébe jut, ami nem vonzz maga után semmi jót. Miközben Harry engem vizslat, addig én a lábamat, akárcsak a doki, aki cicceg párat, majd visszahelyezi lábam lógó állapotába, mire újra a puha anyagba markolok.

-Nos, hölgyem nincsenek jó híreim.-csóválja a fejét, miközben visszagurul a helyére és elkezd valami trutyit kevergetni.-Elmesélné, hogy mégis mi történt?-pillant hátra a szemüvege felett egy pillanatra, majd újra a masszának szenteli figyelmét.

-Nyugodtan tegezzen.-mosolygok rá, amit egy biccentéssel fogad.-És...nos, ügyetlen vagyok.-vakargatom a tarkóm és próbálok kerülni mindent, ami szemre hasonlít.

-Nos, akkor gratulálok. A bokád eltört, gipszbe kell tennem.-jelenti ki orvosi monotonitással, faarccal, mire nekem valahol Szibériában koppan az állam és üdvözli a jegesmedvéket.

-Te-tessék?-rakom vissza az állam a helyére.-Tudja maga, hogy ki vagyok én?-ez kicsit beképzelt volt...-Azt hiszi van nekem időm holmi gipszben feküdni otthon?! Jesszus, dehogy! Ha ezeket egyedül hagyom,-bökök Harry felé.-nem lesz hol koncertezni, mert felgyújtják a várost!-sipákolom hadonászva, mire Harry bevágja a durcit.

-Sajnálom Skyler. Kötelez a munkám. Hidd el, csak rosszabb lesz, ha így marad.-szabadkozik, majd lerakja mellém a trutyit, vagyis ezek szerint a gipszet. Remek! Fikát raknak a lábamra!-Azt tudnod kell, hogy ez nem lesz kellemes érzés. Rosszabb, mint amit eddig éreztél...-figyelmeztet, majd feláll, gondolom gézért.

-Kösz, doki! Most megnyugodtam!-emelem fel a mutatóujjam szarkasztikusan, mire Harry felnevet, de hamar elkomorodik, mikor látja, ahogy ujjaim tördelem és a szám harapdálom.

-Figyelj, tényleg fájni fog, tényleg szar lesz...-rosszalló pillantás tőlem.-Bocsi...De én itt leszek, oké?-mosolyog rám, miközben beáll elém és kezei közé veszi arcom. Felnézek mosolygós, zöld szemeibe és én is halványan elmosolyodom.

-Oké.-bólintok mosolyogva, de hamar felszisszenek, ahogy a doki picit megemeli a lábam Harry lábai közt.

-Ööö..Nem zavarok?-kérdez rá furcsa hanglejtéssel, miközben a lába közé néz, az én lábamra, mire felkuncogok.

-Tulajdonképpen nem. Jobb is, ha valaki eltereli a kishölgy figyelmét, a már előbb említett okok miatt.-kezdi el óvatosan betekerni a lábam gézzel, mire az ajkamba harapva pillantok Harry-re, akinek a keze ismét az arcomra vándorol.

-Nyugi, emlékszel?-mosolyog rám, mire bólintok. Kb. 10 másodpercig egészen jól bírom a dolgot, de utána a doki elkezdi mozgatni a lábam, mire könnybe lábad a szemem és Harry pólójába markolva hajtom le a fejem, majd támasztom azt a mellkasának.-Shh...Nincs semmi baj.-simogatja a hátam, miközben magához szorít és összekulcsolja szabad kezem az övével, majd azt az ölembe ejti.

-Harry...-sírok egész halkan.-Ez nagyon fáj.-markolom még inkább pólóját, mire még jobban magához ölel.

-Mindjárt vége. Kibírod.-nyom puszit fejem búbjára és tovább simogatja hátam és fejem nyugtatásképp, ami nem sokat segít a fájdalmamon. Olyan érzés, mintha több ezer tű szurkálna, miközben a lábam tűzbe rakják. Kivételesen nem zavarnak Harry finom, és túl intim mozdulatai. Mondjuk, persze, hogy nem zavar! A lábam annyira fáj, hogy kedvem lenne levágni!

-Mindjárt kész, ne aggódj.-szólal meg a doki Harry mögött, mire picit megnyugszom, de ez hamar elillan, mikor meghúzza a lábam. Már gyakorlatilag letépem Harry-ről a pólót, miközben könnyeim teljesen eláztatják azt és kezem elszorítja a vérkeringést ujjaiban. Az istenit! Skyler szedd össze magad! Ne legyél sebezhető és gyenge! 

-Doki, mi az istent csinál?!-sipítok fel, egy újabb kellemetlen mozdulat után.-Most két törést akar rá csinálni, vagy begipszeli?!-nézek át Harry válla felett.-Ó, hogy az a...-döntöm vissza fejem eredeti helyére, miközben könnyeim újra megerednek. Remek! Anyám elhagyott, apám nem foglalkozik velem túl sokat, és öt idiótával vagyok összezárva 4 hónapra, mégsem ejtettem emiatt egyetlen könnycseppet sem. Most pedig egy egyszerű lábtörés miatt, folyót csinálok magunk köré. 

-Már tényleg csak pár perc!-szólal meg újra a doki (vajon van neve?) és megint arrébb rakja a lábam. Eközben Harry megállás nélkül simogatja hátam és fejem, miközben másik kezével az én kezem szorongatja (vagyis hát én szorongatom az övét...). Ahhoz képest, hogy a gipsz hideg, a lábam még mindig ég és szúr, ami valljuk be, nem túl kellemes, ha csak nem vagy mazochista. 

-Kész is vagyunk!-engedi le finoman a lábam az őszülő férfi, mire én is és Harry is megkönnyebbülten sóhajtunk fel. 

-Na, ugye, hogy túlélted?-mosolyog rám Harry, miközben leveszi kezét hátamról és elengedi kezem. Erre csak egy "ezt most komolyan gondolod?" fejet vágok, majd lenézek a lábamra, és megpróbálom megmozdítani, de felszisszenek a fájdalomra, mire Harry aggódva pillant rám.

-Skyler az, hogy gipszben van a lábad, nem azt jelenti, hogy nem érzed a fájdalmat.-csóválja mosolyogva a fejét. Úgy tűnik, jól szórakozik tudatlanságomon. Kinyújtom rá a nyelvem, majd kérdőn pillantok rá. Elvégre...valahogy közlekednem is kell.-Ó, igaz is! Tessék, itt vannak a mankóid.-nyújtja felém őket, mire én kétkedve végigmérem azokat.

-Nem tűnnek túl...stabilnak.-adok hangot aggodalmamnak, mire felnevet.

-Ne aggódj, nem lesz vele gond. Csak meg kell tanulnod használni.-kacsint rám, mire felvonom az egyik szemöldököm. Most mitől lett ilyen felszabadult?

-Rendben, de ha eltöröm valamim...-kezdek bele, de nem tudom, mit mondhatnék.

-Akkor tök mindegy. Már úgyis itt vagy.-vigyorog rám Harry, miközben segít lejönni az asztalról és én ajkamba harapva tűröm a fájdalmat.

-Mondd doki, meddig fog ennyire fájni a lábam? Nem hiszem, hogy sokáig bírnám ezt. Tuti oda fogom vágni valahova ezt a nehéz izét a lábamon!-mutatok a lábamra, amin mindkét hímnemű jól szórakozik.

-Ez elmúlik. Nem most, és nem is holnap, de a végére meg fogod szokni.-mosolyog rám, majd feláll.-Sajnálom, de mennem kell. Majd látjuk egymást, sziasztok.-int egyet az ajtóból és már el is tűnik.

-Akkor...-csapom össze a tenyereim, minek hatására a mankók hangos csattanással a földre esnek.

-Akkor most szépen megpróbálod használni ezeket.-adja a kezembe a botokat, én pedig a hónaljam alá helyezem és megpróbálok előre lépni egyet. De miért is menne minden ilyen simán?! Hisz rólam van szó! Sikeresen megcsúszom és majdnem hanyatt vágódom, de szerencsére Harry gyors reflexekkel rendelkezik, így időben elkap.

-Jól vagy?-nevet, miközben a derekamnál fogva felállít. 

-Azt hiszem ezt még gyakorolnom kell.-nevetek én is, miközben kinyitom, félelmemben becsukott szemeim. Harry harminc centire (nem számoltam ki...) az arcomtól bámul rám, nagy, zöld szemeivel, mire a nevetésem azonnal abbamarad.-Mi az?-jövök zavarba és lehajtom a fejem.

-Semmi, csak...olyan gyönyörű vagy.-suttogja, miközben államnál fogva felemeli fejem, mire érzem, hogy elpirulok.

-Mi ütött beléd?-mosolyodom el és picit meglököm a vállánál fogva. Teljesen zavarba hoz a közelsége, és nem értem, hogy miért. Zöld szemei továbbra is engem vizslatnak, miközben a távolság vészesen csökken közöttünk.-Ha-Harry...Mit csinálsz?-suttogom, szinte már a szájába, de ő nem mond semmit csak lehunyja szemeit és...megcsókol. És ami még jobban meglep, hogy nem lököm el magamtól...