.::Chapter 14:Mérföldkő::.

Hát...sziasztok ismét :)

Nem így terveztem ezt a visszatérés dolgot, de hát annyi szomorú üzenetet kaptam, hogy nem volt szívem abbahagyni :( 

Nem akarok pofázni, mert kit érdekel, mit mondok?! A rész rövid lett, de szerintem elnézitek, ha elolvassátok;) Nincs kommenthatár, se semmi más. Örülök, ha van, aki olvassa. Hétvégén felrakom a következőt :)) Remélem azért lesz valaki, aki legalább az 'olvastam' gombot használja:)

Ps.: BOLDOG BOLONDOK NAPJÁT ÉS HÚSVÉTOT<33 i="">

Jó olvasást!<3 i="">

*10 perccel később*

-Na, megnyugodtál?-távolodom el tőle egy picit, miközben rámosolygok. Ő csak lehajtja a fejét és nem szól semmit.

-Niall...-érintem meg kézfejét.-Ha nem mondod el, hogy mi a baj, akkor nem tudok segíteni.-hangom gyengéd és halk. Teljesen úgy érzem magam, mintha egy hülye, hollywoodi filmben lennék. Nem tudom, mi baja a kis szöszinek, azt meg főleg nem, hogy ez engem miért érdekel, de ha már tart akkorára, hogy elárulja (már ha elárulja), akkor nem fogom cserben hagyni. Mert hát gondolom nem az időjárásról akar csevegni... Persze azért egy kicsit megrémít a dolog. Mi az, amit nem a fiúknak akar elmondani, hanem nekem? 

-Figyelj...-szól rekedtes hangon, miközben feláll, így nekem fel kell néznem rá.-Nem lehetne, hogy elfelejtjük az előbb történteket?-túr hajába, miközben kerüli tekintetem. Arcán a kétségbeesés és a fájdalom apró árnyékát fedezem fel, ennek ellenére nem tágítok. Határozottan megrázom fejem, jelezve ezzel, hogy nem, mire ő felsóhajt és visszaül a földre velem szemben, de az istenért se nézne a szemembe. Egy ideig bámulom semmittevését, és még kicsit meg is mosolygom gyerekes próbálkozását, hogy kerülje a tekintetem, de mikor a kavicsokkal kezd el játszani, megelégelem a dolgot, ezért kezem az ő kezére teszem, biztatva ezzel arra, hogy nézzen rám. 

-Kérlek Niall! Csak segíteni szeretnék!-kérem halk hangon, mire egy pillanatra felemeli fejét, de még mielőtt rám nézne meggondolja magát és inkább visszahajtja.-Jaj, ne már! Most komolyan ÉN könyörgök NEKED?-tárom szét a karom, miközben egy picit megemelem a hangom. Tudom, hogy mire gondoltok, de nincs igazatok! Helyre kell tenni, mert különben sosem szedem ki belőle a dolgot, és egyikünknek sem tesz majd jót, ha őrlődünk. Én azon, hogy mi bántja, ő pedig azon, ami bántja...

-Ó, hogy most érezzem magam ROHADT különlegesnek?-nyomja meg a káromkodást, miközben felpattan. Most komolyan neki áll feljebb?

-Én csak segíteni akartam! Miért nem hagyod?-hangom újra halk és értetlenségtől cseng. Kissé még mindig dühösen meredek a szőke fiúra, aki újra magába zuhan. Egyszemélyes, terhes szappanopera itt látható! Hogy miért terhes? Hát...mert a terhes nők kiszámíthatatlanok!

-Sajnálom!-temeti arcát tenyereibe. Hangja megremeg, miközben kétségbeesetten próbálja megtartani nyugalmát.

-Ugyan, nincs semmi baj! Nyugodj meg szépen!-próbálok odamenni hozzá, de felszisszenek a lábamba nyilalló fájdalom miatt. Erre azonnal felkapja a fejét, felpattan és hozzám siet, miközben én a fájó ponthoz kapok.

-Uramisten! Rendben vagy?-guggol le mellém, miközben a lábamat vizslatja. Lassan bólintok és halványan rámosolygok, hogy eloszlassam az aggodalmát.

-Én rendben vagyok, te pedig tereled a témát. Gyerünk, halljam!-bököm meg a mellkasát játékosan, miközben rámosolygok, de ő elhúzódik és elfordul. Feláll, előveszi a telefonját, bámulja 2 másodpercig, sétál két kört, majd megismétli a mozdulatait. Én pedig ülök a földön, a lábam fogva és próbálok nem elszédülni. Már látom is a holnapi címlapokat: 

    "Niall Horan és Skyler Cowell egy sikátorban töltötték a One Direction-koncert próbáját. Rúgjunk ki a hámból!"

-Rendben, inkább ejtsük a témát.-sóhajtok fel lemondóan. Niall szemei halványan felcsillannak, mire megrázom a fejem.-Nem, nem! Nem miattad, hanem azért, mert már kint vagyunk egy ideje. Nem gondolod, hogy a fiúk rosszra fognak gondolni?-Niall kajánul elvigyorodik, mire halkan felnevetek. Pasik...

-Ó, segítsek?-esik le neki a tantusz, miután a koszban ücsörögve várakozás-teljesen bámulok rá. 

-Nem Niall, nem kell segíteni, szívesen ücsörgök itt egész nap egyedül!-szólalok fel szarkasztikusan.-Jaj, várj, nem leszek egyedül, hisz ott egy patkány!-folytatom a mondókám, amin Niall jót derül.-Mi? Patkány?!-kiáltok fel és a kezéért nyúlok.-Menjünk beeee!-sipákolok jajveszékelve. Elnézést, én is lányból vagyok. Khm...

-Na gyere!-vigyorog, miközben kinyújtja felém kezét. Viszonzom mosolyát, miközben megcsóválom a fejem, de azért aggódva pillantok rá. Jó újra látni a régi Niall-t, de a tudat, hogy valami nyomja a lelkét, nem tetszik. Belekapaszkodom kezébe és felhúzom magam, de a mosolyom abban a pillanatban le is fagy. Összeszorítom a szemem, miközben lehajtom a fejem és mellkasának dőlök. Niall automatikusan öleli át derekam és hajol közelebb hozzám, hogy rám tudjon nézni, de én inkább behunyva tartom szemeim.

-Niall...valami gond van.-sziszegem összeszorított fogaim között és igyekszem nem elsírni magam.

-Jaj nekem!-nyög fel kétségbeesetten.-Nagyon fáj? Tudod mozgatni? Kit hívjak?-sorolja még kétségbeesettebben, miközben még szorosabban fogja csípőm.

-Hát, eléggé...-válaszolok, miközben megpróbálom megmozdítani a lábam, amitől csak még intenzívebb fájdalom hasít bele.-Tu-tudom, de nagyon fáj.-nyögöm ki nagy nehezen.-Niall ez nem jó, eddig nem fájt ennyire, simán tudtam egy kicsit mozgatni, most pedig már az is fáj, ha csak állok.-nézek könnyes szemekkel íriszeibe, mire se szó, se beszéd fölkap és besiet velem az épületbe, egyenesen a "turné-dokihoz". Az ajtó előtt toporzékol pár másodpercet, de aztán egy gyors kopogás után beront és lerak a vizsgálóasztalra, majd egy "Kérem nézze meg a lábát, én mindjárt jövök!" felkiáltással el is tűnik. Erősen az asztal puha párnájába mélyesztem ujjaim, ahogy lábam megmozdul a gravitációnak köszönhetően. Nos, a mai tanulság: ha kificamodik a bokád, ne rohangálj a folyosókon, vagy bárhol máshol. 

Utálom a tényt, hogy fáj a lábam, hogy nem tudtam megállítani Niall-t, és azt is, hogy most magát okolja. Igaz, hogy részben az ő hibája, de én estem el, és én idegesítettem fel annyira, hogy kirángasson az épületből. Szóval, következő tanulság: Tanuljam meg befogni a szám, és ne rohangáljak vizesen a folyosón. 

-Nos, kisasszony, miben segíthetek?-néz rám kedves mosollyal az orvos, miközben elém gurul a kisszékével. 

-Öööhm...a lábam...-makogok, a lábamra mutogatva, miközben az ajtó kivágódik és megjelenik Niall, mögötte valakivel.

-Skyler, el sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom! Esküszöm jóvá teszem!-néz rám kétségbeesetten, mire mosolyogva megrázom a fejem.-Figyelj...tudom, hogy most duplán utálni fogsz, de összefutottam Harry-vel és háááát...elég könnyen rájött a szitura.-vakargatja zavartan a fejét, mire megrázom sajátom és intek neki, hogy jöjjön ide.

-Nem haragszom.-mosolygok rá, miközben megölelem, amit ő meglepve fogad, de hamar visszaölel. Magamban vagy háromszor megpofozom magam, amiért ilyen vagyok. Skyler Cowell el kell ismerned, hogy ez a fiú valamit megváltoztatott benned! És ezért most Niall-t vágom háromszor pofon magamban. Szóval, harmadik tanulság: ne beszélj magadban.

-Sajnálom, de nekem most muszáj mennem, mert leszedik a fejem, de Harry itt marad!-emeli föl mutatóujját, és el is rohan. Tekintetem átvezetem az ajtót támasztó fiúra, aki, mikor találkozik tekintetünk rám mosolyog, ellöki magát a faltól, majd becsukva az ajtót, mellém sétál. 

-Na, mi a szitu?-kérdez rá vigyorogva és az orvosra néz.

-Van egy ici-pici...-mutatom az ujjammal-...bibi a lábamon.-nézek rá, mire kérdőn rám pillant, de tekintetét gyorsan visszavezeti a dokira, mikor leveszi a cipőm és én újra az ízléstelen színű párnába mélyesztem ujjaim.

-Ez neked ici-pici?-képed el teljesen.-Mégis mi a jó istent csináltál és miért nem szóltál eddig?!-néz rám szikrákat szóró szemekkel, de arcán inkább aggodalom ül, mintsem harag.

-Sajnálom.-hajtom le fejem és inkább a lilás paradicsomra emlékeztető lábamat bámulom. Igazából nem sajnálom a dolgot. Biztos vagyok benne, hogyha elmondom nekik, akkor az hamar apám fülébe jut, ami nem vonzz maga után semmi jót. Miközben Harry engem vizslat, addig én a lábamat, akárcsak a doki, aki cicceg párat, majd visszahelyezi lábam lógó állapotába, mire újra a puha anyagba markolok.

-Nos, hölgyem nincsenek jó híreim.-csóválja a fejét, miközben visszagurul a helyére és elkezd valami trutyit kevergetni.-Elmesélné, hogy mégis mi történt?-pillant hátra a szemüvege felett egy pillanatra, majd újra a masszának szenteli figyelmét.

-Nyugodtan tegezzen.-mosolygok rá, amit egy biccentéssel fogad.-És...nos, ügyetlen vagyok.-vakargatom a tarkóm és próbálok kerülni mindent, ami szemre hasonlít.

-Nos, akkor gratulálok. A bokád eltört, gipszbe kell tennem.-jelenti ki orvosi monotonitással, faarccal, mire nekem valahol Szibériában koppan az állam és üdvözli a jegesmedvéket.

-Te-tessék?-rakom vissza az állam a helyére.-Tudja maga, hogy ki vagyok én?-ez kicsit beképzelt volt...-Azt hiszi van nekem időm holmi gipszben feküdni otthon?! Jesszus, dehogy! Ha ezeket egyedül hagyom,-bökök Harry felé.-nem lesz hol koncertezni, mert felgyújtják a várost!-sipákolom hadonászva, mire Harry bevágja a durcit.

-Sajnálom Skyler. Kötelez a munkám. Hidd el, csak rosszabb lesz, ha így marad.-szabadkozik, majd lerakja mellém a trutyit, vagyis ezek szerint a gipszet. Remek! Fikát raknak a lábamra!-Azt tudnod kell, hogy ez nem lesz kellemes érzés. Rosszabb, mint amit eddig éreztél...-figyelmeztet, majd feláll, gondolom gézért.

-Kösz, doki! Most megnyugodtam!-emelem fel a mutatóujjam szarkasztikusan, mire Harry felnevet, de hamar elkomorodik, mikor látja, ahogy ujjaim tördelem és a szám harapdálom.

-Figyelj, tényleg fájni fog, tényleg szar lesz...-rosszalló pillantás tőlem.-Bocsi...De én itt leszek, oké?-mosolyog rám, miközben beáll elém és kezei közé veszi arcom. Felnézek mosolygós, zöld szemeibe és én is halványan elmosolyodom.

-Oké.-bólintok mosolyogva, de hamar felszisszenek, ahogy a doki picit megemeli a lábam Harry lábai közt.

-Ööö..Nem zavarok?-kérdez rá furcsa hanglejtéssel, miközben a lába közé néz, az én lábamra, mire felkuncogok.

-Tulajdonképpen nem. Jobb is, ha valaki eltereli a kishölgy figyelmét, a már előbb említett okok miatt.-kezdi el óvatosan betekerni a lábam gézzel, mire az ajkamba harapva pillantok Harry-re, akinek a keze ismét az arcomra vándorol.

-Nyugi, emlékszel?-mosolyog rám, mire bólintok. Kb. 10 másodpercig egészen jól bírom a dolgot, de utána a doki elkezdi mozgatni a lábam, mire könnybe lábad a szemem és Harry pólójába markolva hajtom le a fejem, majd támasztom azt a mellkasának.-Shh...Nincs semmi baj.-simogatja a hátam, miközben magához szorít és összekulcsolja szabad kezem az övével, majd azt az ölembe ejti.

-Harry...-sírok egész halkan.-Ez nagyon fáj.-markolom még inkább pólóját, mire még jobban magához ölel.

-Mindjárt vége. Kibírod.-nyom puszit fejem búbjára és tovább simogatja hátam és fejem nyugtatásképp, ami nem sokat segít a fájdalmamon. Olyan érzés, mintha több ezer tű szurkálna, miközben a lábam tűzbe rakják. Kivételesen nem zavarnak Harry finom, és túl intim mozdulatai. Mondjuk, persze, hogy nem zavar! A lábam annyira fáj, hogy kedvem lenne levágni!

-Mindjárt kész, ne aggódj.-szólal meg a doki Harry mögött, mire picit megnyugszom, de ez hamar elillan, mikor meghúzza a lábam. Már gyakorlatilag letépem Harry-ről a pólót, miközben könnyeim teljesen eláztatják azt és kezem elszorítja a vérkeringést ujjaiban. Az istenit! Skyler szedd össze magad! Ne legyél sebezhető és gyenge! 

-Doki, mi az istent csinál?!-sipítok fel, egy újabb kellemetlen mozdulat után.-Most két törést akar rá csinálni, vagy begipszeli?!-nézek át Harry válla felett.-Ó, hogy az a...-döntöm vissza fejem eredeti helyére, miközben könnyeim újra megerednek. Remek! Anyám elhagyott, apám nem foglalkozik velem túl sokat, és öt idiótával vagyok összezárva 4 hónapra, mégsem ejtettem emiatt egyetlen könnycseppet sem. Most pedig egy egyszerű lábtörés miatt, folyót csinálok magunk köré. 

-Már tényleg csak pár perc!-szólal meg újra a doki (vajon van neve?) és megint arrébb rakja a lábam. Eközben Harry megállás nélkül simogatja hátam és fejem, miközben másik kezével az én kezem szorongatja (vagyis hát én szorongatom az övét...). Ahhoz képest, hogy a gipsz hideg, a lábam még mindig ég és szúr, ami valljuk be, nem túl kellemes, ha csak nem vagy mazochista. 

-Kész is vagyunk!-engedi le finoman a lábam az őszülő férfi, mire én is és Harry is megkönnyebbülten sóhajtunk fel. 

-Na, ugye, hogy túlélted?-mosolyog rám Harry, miközben leveszi kezét hátamról és elengedi kezem. Erre csak egy "ezt most komolyan gondolod?" fejet vágok, majd lenézek a lábamra, és megpróbálom megmozdítani, de felszisszenek a fájdalomra, mire Harry aggódva pillant rám.

-Skyler az, hogy gipszben van a lábad, nem azt jelenti, hogy nem érzed a fájdalmat.-csóválja mosolyogva a fejét. Úgy tűnik, jól szórakozik tudatlanságomon. Kinyújtom rá a nyelvem, majd kérdőn pillantok rá. Elvégre...valahogy közlekednem is kell.-Ó, igaz is! Tessék, itt vannak a mankóid.-nyújtja felém őket, mire én kétkedve végigmérem azokat.

-Nem tűnnek túl...stabilnak.-adok hangot aggodalmamnak, mire felnevet.

-Ne aggódj, nem lesz vele gond. Csak meg kell tanulnod használni.-kacsint rám, mire felvonom az egyik szemöldököm. Most mitől lett ilyen felszabadult?

-Rendben, de ha eltöröm valamim...-kezdek bele, de nem tudom, mit mondhatnék.

-Akkor tök mindegy. Már úgyis itt vagy.-vigyorog rám Harry, miközben segít lejönni az asztalról és én ajkamba harapva tűröm a fájdalmat.

-Mondd doki, meddig fog ennyire fájni a lábam? Nem hiszem, hogy sokáig bírnám ezt. Tuti oda fogom vágni valahova ezt a nehéz izét a lábamon!-mutatok a lábamra, amin mindkét hímnemű jól szórakozik.

-Ez elmúlik. Nem most, és nem is holnap, de a végére meg fogod szokni.-mosolyog rám, majd feláll.-Sajnálom, de mennem kell. Majd látjuk egymást, sziasztok.-int egyet az ajtóból és már el is tűnik.

-Akkor...-csapom össze a tenyereim, minek hatására a mankók hangos csattanással a földre esnek.

-Akkor most szépen megpróbálod használni ezeket.-adja a kezembe a botokat, én pedig a hónaljam alá helyezem és megpróbálok előre lépni egyet. De miért is menne minden ilyen simán?! Hisz rólam van szó! Sikeresen megcsúszom és majdnem hanyatt vágódom, de szerencsére Harry gyors reflexekkel rendelkezik, így időben elkap.

-Jól vagy?-nevet, miközben a derekamnál fogva felállít. 

-Azt hiszem ezt még gyakorolnom kell.-nevetek én is, miközben kinyitom, félelmemben becsukott szemeim. Harry harminc centire (nem számoltam ki...) az arcomtól bámul rám, nagy, zöld szemeivel, mire a nevetésem azonnal abbamarad.-Mi az?-jövök zavarba és lehajtom a fejem.

-Semmi, csak...olyan gyönyörű vagy.-suttogja, miközben államnál fogva felemeli fejem, mire érzem, hogy elpirulok.

-Mi ütött beléd?-mosolyodom el és picit meglököm a vállánál fogva. Teljesen zavarba hoz a közelsége, és nem értem, hogy miért. Zöld szemei továbbra is engem vizslatnak, miközben a távolság vészesen csökken közöttünk.-Ha-Harry...Mit csinálsz?-suttogom, szinte már a szájába, de ő nem mond semmit csak lehunyja szemeit és...megcsókol. És ami még jobban meglep, hogy nem lököm el magamtól...